Egy álma már teljesült, a másikat sem adja fel a magyar felfedezőlány

Mikor utoljára találkoztam Veronikával, a Déli-sarkra készült. Bár komoly felfedezőmúlt állt mögötte, sokan legyintettek, mondván, ez úgysem fog sikerülni. A tervezett indulás valóban elmarad, ám aki ismeri Veronikát, hozzáteszi: egyelőre. A megtorpanás ugyanis nem rajta múlott; ő már újabb utazáson töri a fejét.

Wynne-Hughes Veronika nem sokat volt egy helyben eddigi élete során. Már gyerekként, szüleivel is járta a világot – hol vitorlással, hol lakókocsival. Később, az egyetem elvégzése után egyedül jutott el a Panama-csatornához, Francia Polinéziába és Galápagosra is. De legalább ennyire érdekelték a „hideg” tájak. „Gyerekkori álmom, hogy megtapasztaljam, milyen az Antarktiszon, a Föld egy nyers szegletén lenni. Mindig is vonzott az a végtelen fehérség.”

Repülővel már több magyar is eljutott oda, azt azonban ő szeretné először véghezvinni, hogy a vízparttól begyalogol a csúcspontig. Két hónap alatt – merthogy ennyi időt vesz igénybe egy ilyen expedíció. Mínusz negyven fokban, egyedül, végig hegymenetben. Veronika sosem a járt utakat kereste… Nemrég tért haza egy Észak-nyugati átjáró-expedícióról, amelynek során négyszáz kilométert tettek meg a befagyott tengeren, síléceken, tizennyolc nap alatt.

„A hideg és a meleg számomra csak egy hőmérséklet – az a lényeg, hogyan alkalmazkodunk hozzá” - magyarázza. „Jártam már Grönlandon, Izlandon és a Spitzbergákon is. Persze megfelelő felszerelés kell hozzá - a jó eszközök a sarkkörön az életet jelentik.”

Az éles látás egy expedíción létkérdés

Igaz ez másra is, például az éles látásra. Ez az, amivel a fiatal lány nem mindig rendelkezett. Azelőtt 2,75 dipotriás szemüveget, illetve kontaktlencsét kellett viselnie, ami elég sok gondot okozott az utazások során. Fagyos helyeken nagyon fontos a napszemüveg, hiszen anélkül az erős sugárzás hóvakságot okozhat. Dioptriás síszemüvegre is szükség lehet, de egyik sem ad tökéletes látást – márpedig időben észre kell venni egy repedést a jégen vagy akár egy jegesmedvét… Nem beszélve a higiénia hiányáról, ami nem kedvez a kontaktlencséseknek. Úgyhogy nagy dolog volt, amikor a Sasszemklinika Lézeres Sasszemkezeléssel támogatta Veronika felkészülését. „Az egész beavatkozás egyszerűen és gyorsan ment, még a lábadozási fázisban sem éreztem fájdalmat. Azóta pedig egy egyszerű zuhanyzás is új élmény. Végre látok mindent, méghozzá szabad szemmel!”

Ez azonban csak egy eleme volt a négy éves felkészülésnek. Veronika szervezett, eszközöket szerzett, edzett itthon, és még egy norvégiai, kéthetes tréningre is elment, hogy minden eshetőségre felkészüljön. A legnagyobb energiát azonban a szponzorkeresésbe fektette, hiszen egy ilyen út kész vagyonba kerül. És hát ez az, ami nem sikerült a kitűzött határidőig: még sok pénz hiányzik ahhoz, hogy a lány elindulhasson. „Nagyon sok ígéretet kaptam komoly cégek komoly vezetőitől, de ezek sajnos csak ígéretek maradtak” – meséli. „Akár könyvet tudnék írni a szponzorkeresés útvesztőjéről…” – teszi hozzá félig keserűen, félig mosolyogva. Nem igazán tudott mit kezdeni az olyan ajánlatokkal, hogy például kap ötven darab szappant, ha mindenhová kiteszi a gyártó logóját. „Csak azt nem tudom, mit kezdenék az Antarktiszon ötven szappannal” – mondja. „Azzal nem tudom kifizetni sem a háttércsapatot, sem a repülőgépet vagy a biztosítást. A túrázás megy, de a tárgyalásban nem vagyok valami profi, talán ez lehetett a baj.”

Azóta sem hagyja azonban nyugodni a gondolat, hogy legalább az Antarktisz közelébe férkőzzön. Úgyhogy most ismét a vitorlázásban gondolkodik. „Elmegyek odáig, ameddig el lehet jutni vízen, és ott majd meglátjuk!” – mondja.

Megújult szemek, új célok

Veronikát elkísérné a barátja is, akivel már négy éve együtt vannak. Jeremy, az angol srác már el is adta a lakását, hogy egy régi vitorlást vegyenek az árából. Persze csak úgy elhajózni az Adriára túl egyszerű lenne egy olyan lánynak, mint Veronika. „A déltengerek veszélyesek és komolyak, úgyhogy nem egyből annak indulunk neki. Egy-két óceánon át akarunk kelni, egy-két fokot megkerülni, mire odáig merészkedünk.”

Álnaivan arra utalok, hogy mások egyszerűen felülnek a repülőre, ha idegen tájakra kíváncsiak. „Vízen más a megérkezés” – magyarázza Veronika. „Más átrepülni az Atlanti-óceánt három óra alatt, és más három hét alatt áthajózni. Igaz, nem saját erőből, evezővel tesszük, mégis sokat teszünk érte fizikailag, hogy átjussunk.”

Ezzel együtt Veronika állítja, imádja Budapestet, és el sem tudja képzelni, hogy máshol éljen. Mint mondja, egyszerűen érdekli a világ. „Látni akarom, mert egy életem van. És vicces, mert általában alig várom, hogy hazaérjek, miután láttam. Mert nem a mehetnék van bennem, hanem a kíváncsiság.”

Kérdezem, nem tart-e a barátjával valón hosszú összezártságtól. „A lakásom csak huszonhat négyzetméter, a hajó valószínűleg nagyobb lesz” – mondja nevetve. „Egyébként már vitorláztunk át óceánt. Mikor átmentem az Atlantin, meg a Csendesen, azokra a szakaszokra becsatlakozott hozzám.”

Romantikusan hangzik, de azért vannak rázós helyzetek. „Például mikor kilyukadt a víztartály vagy mikor tűz ütött ki a hajón. Szerencsére egyikünk sem pánikolós típus. Talán ez a kapcsolatunk egyik erőssége” – mondja Veronika.

A végtelen vízen – csakúgy, mint a Déli-sarkon – óriási szükség van az éles látásra. „Vízben úszkáló szemét, háló, ami a propellerre tud akadni, bálnák, hajóról leesett konténer…” – sorolja a lány, mi mindent kell időben észlelni. „Itt létfontosságú a jó látás.” Veronika „új szeme” – ahogyan ő mondja - nagyon jól funkcionál. „A jót könnyen megszokja az ember” – mondja erről a kalandor, aki a régi dioptriás búvárszemüvegét és polarizált napszemüvegét is odaajándékozta két blogkövetőjének. „Már nincs szükségem rájuk, és ez nagyon jó érzés.” Azelőtt a hajón a szemüveg kényelmetlen volt, a „kontaktlencsézés” szóba sem jöhetett. „Egy hajón vagy piszkos a kezed vagy benzines vagy sós. Nincs igazi higiénia” – szemlélteti a helyzetet a lány. „És hányat viszel egy több éves útra, vagy hova postázzák utánad?! Bonyolult. Arról nem beszélve, hogy lencsével úszni sem lehet. Lehet, hogy nem találtam elég szponzort, de a legértékesebb dolgot már megkaptam: a látásomat.”

A kulcs: újratervezés

Kérdezem, nem csalódott-e, hogy így alakult a szervezés. „Kicsit az vagyok, de nekem az lett volna még nagyobb csalódás, ha nem tettem volna semmit az álmomért. Tudod, a világon először Amundsen és Scott érte el a Déli-sarkot, de ez alakulhatott volna másként is. Előttük Shackleton nagyon közel járt hozzá, de tudta, hogy ha erőlteti az elérést, az emberei meghalnak. Úgyhogy feladta azt, amire évekig készült. Scott például nem így tett, és az emberei mind meg is haltak a visszaúton, nem jutottak el a partig. Úgyhogy az én példaképem nem ő, hanem Shackleton. Mert kell álmodni, kell érte tenni, de fel kell ismerni azt is, amikor más irányt kell venni. Én azt mondom: tűzz ki egy határidőt, ne hozz aránytalan áldozatokat! Az expedícióra a felkészülésem megvan, a felszerelésem nagy része és az összes engedélyem is, úgyhogy még bármikor jelentkezhet egy komoly szponzor. Tény, hogy ez az első kudarcnak nevezhető dolog az életemben, de az én fejemben nem az van, hogy nem sikerült, csak az, hogy más utat kell keresni. Mert olyan nincs, hogy egyszer ne jussak el az Antarktiszra!”

Veronika weboldala: dreammanager.eu